Mennyire izgalmas és felelősségteljes feladat kiválasztani csöppnyi bolygónkon azt a földrészt, országot, megyét, térséget, községet, környezetet, szomszédot  és végül birtokot, amit az ember birtokol, ahol majd leéli élete hátralévő részét!

A telekválasztással életmódot is választasz, ami mindig egyszerre jár előnyőkkel, hátrányokkal, megnyugvással és lemondással. Nem egyszerű, mert egyszerre kell a közeli és távoli jövőbe látni, egyszerre kell magad gyerekek nélkül majd gyerekkel majd megint gyerekek nélkül majd unokákkal elképzelni, vagy ha igazán ökotudatos vagy, akár az unokáidat is ugyanott, nélküled, 100 év múlva.

Nagyon tetszett egy barátomnak az a japán park élménye, ahova eleve fél évvel korábban be kell jelentkezni, majd belépéskor el kell tölteni 2-3-4 órát kandzsikkal írt szövegek művészi másolásával, és amikor kellően ráhangolódtál a titokzatos kert időskálájára, akkor teheted meg sétádat azok között a fák között, amiket 200 évvel korábban, 200 évvel későbbre, azaz neked ültettek. Ilyen személettel kell birtokot építeni! Nem úgy, mint pl. az M1 melletti Tópark betondszungel területén, ahol egy tópart mellett dézsában állnak a fák, hogy még véletlenül se fordulhasson elő, hogy nagyra nőnek vagy túl mély gyökeret eresztenek és nem lehet arrébbtolni öket, amikor csak szükségét érezzük, hogy uraljuk zöld élet-társainkat.

Na de a telekválasztásunkra visszatérve - jelenlegi otthonunkat, Budapestet nem akartuk messze elhagyni, ideköt a munka, család, barátok, ismerősök. De túl közel se akartunk maradni, mert Budapesten évek óta már februárra elhasználjuk az éves keretet a szennyezett levegőjű napokból és kisgyerekünket nem akartuk ekkora hátránnyal indítani életútján. Akkor tehát ingázók leszünk? Kizárólag akkor, ha nem kell minden nap bejárni (ez szerencsére kutatói munka mellett az internet korszkában megoldható) és amikor kell, akkor is meg lehet oldani közösségi közlekedéssel. Autóval ingázni halál. Nem csak a saját életed keseríted meg vele, hanem másokét is. Nem fenntartható, unalmas, veszélyes, sok időt és sok pénzt igényel és elmagányosít. Kosz, bűz, zaj, fúj! Semmiképp. Marad a busz, a vonat (vagy a repülő, hih). A busznál lényegesen kényelmesebb, kellemesebb és környezetkímélőbb a vonat, marad tehát Biatorbágy és Vác iránya (a többihez semmilyen személyes kapcsolat nem köt minket). Bia se rossz, de a Dunakanyar azért mégis királyi térség. Ott a Duna, ott vannak a hegyek (ez persze eddig Budapesten is megvan, milyen kár, hogy a csodás folyótól teljesen el vagyunk zárva a fővárosban - Budapest legnagyobb stratégiai melléfogása, állítom), hangulatos kisvárosok, mint Vác vagy Nagymaros, gyönyörű ártér Kismaroson, sok jó barát, kell ennél több?

Elkezdtünk tehát kijárni a Dunakanyarba az összes létező ürüggyel az összes létező ismerősünkhöz, sétálgattunk sokat Vác csodás belvárosában, bejártuk Kismarost, Verőcét és Nagymarost, nézegettük az építészetet, a helyi kiskocsmákat, kisboltokat, szemügyre vettük a kertesházakat, próbáltuk beleképzelni magunkat minden utca hangulatába. Kimentünk egyszer, kétszer háromszor, tízszer, kiismertük már az összes ingatlanost. Mindegyiknek telik terepjáróra, jó emberismerő és azt mond minden telekről, amit hallani akarsz meg hogy van garázs. Nem sötét ez? Dehogy, kivágod ezt a 40 fát azt annyi napsütésed lesz hogy bárcsak ne vágtad volna. Nem túl kopár? Jaj drágám, két három gyümölcsfa aztán nem győzöd szüretelni! Nem kicsi? Eeeez? Szégyellném, ha ekkora helyem lenne. Nem túl nagy? És a vendégeket hova teszed? És a többi és a többi a köszönjük majd visszaszólunkig...

Több oldalas excel táblázatunk volt már a négyzetméter árakról és az örökpanorámás visegrádivárranéző vízvillanyutcában típusú ingaltlanhirdetésekből, beleszerettünk és kiábrándultunk már több telekből is - az egyiknek az alakja volt jó, a másiknak a fekvése, a harmadik szép de kicsi, a negyedik elit de drága - csak nem akart felbukkanni az igazi. Van ez így mással is. Amiket kinéztünk, vagy túl messze voltak a vasútállomástól, vagy túl drágák voltak, vagy túl kicsi volt a telek, vagy túl rozoga a ház, vagy kiabált a szomszéd vagy csak egyszerűen mégse éreztük jól magunkat ott, vagy nem tudtuk hosszú távon elképzelni a létet azon a helyen. 

Volt egy tényleg igazi örökpanorámás telekszerelem, valóban visegrádi várra néző, Verőcén, hegytetőn, déli fekvésű, mediterrán, minden amit elképzeltünk. Nagyon megtetszett mindkettőnknek, a sok hónapos telekkeresés után végre egy hely, amiben volt fantázia, le is alkudtuk, visszamentünk még vagy háromszor, kivittünk statikust, elkezdtünk Sketchup-os házterveket készíteni, majd amikor eljött az adásvétel napja, mindketten bevallottuk a másiknak, hogy nem akarunk sokmilliót kiadni egy ekkora szarra, valójában csak a másik lelkesedése miatt nem mondtuk, hogy egyáltalán nem akarunk a hegytetőn élni magányosan, izzadtan kapirgálva feketepályás szikkadt virágágyásainkat, miközben a visegrádi vár látványát elnyomja a két faluval arrébb menő busz automata váltójának és a dunai illegál jet-skisek vagánykodásának idegesítő hangja. Micsoda megkönnyebbülés volt! Nem szabad elsietni a telekvásárlást és nem szabad felesleges kompromisszumot kötni. Az ember mégiscsak az életének helyszínéről dönt.

Szomorúan ballagtunk le a meredek megcsalt hegyoldalról Verőcei ismerőseinkhez panaszkodni, amikor egyszer csak megláttuk Őt és beleszerettünk. Egy pillanat műve volt és nem kerestünk tovább. Semmi hegyoldal, semmi panoráma (hála istennek), semmi fancy, csak egy kis ősfás telkecske egy vityillóval, a patakparton. Falu széle de közel a központhoz. Egyik szomszéd az ismerős, másik szomszéd három ló egy legelőn, harmadik a patak. Gyönyörű nyírfasor vezet a zsákutca végén lévő telekhez. Csönd, nyugalom, madárfütty. Izgatottan kopogtunk be az ismerősökhöz, hogy nem tudják-e, kié ez a telek, mire a homlokukra csaptak, hogy ez nem jutott eszükbe eddig, pont most mondta a néni, hogy el akarják adni.

A sok hepiendes végetnemérő történetünknek ez volt az első boldogságcsúcsa, amikor még nem is sejtettük, hogy még egy évvel később is csak a fele lesz a miénk a kerítésünkkel körbevett csodatelkecskénknek. De ez már egy másik történet...